1. Fejezet

Sokan azt állítják, hogy ha egy tanyán élsz, az életed móka és kacagás. Rám ez sajnos nem igaz, bár lehet bennem van a probléma. Még 25 éves létemre is a szüleimmel élek ami elég lehangoló azt nézve, hogy nem lehet magánéletem. A munkám az hozzám illő és jól megfizető, de nálunk a pénz nem beszél. Semmit sem érsz vele, ha milliomos vagy, bár odáig még számomra is hosszú út vezet.
Már hozzászoktam, hogy az emberek mindig nagyokat álmodnak, sokszor már túlságosan is. Mit is mondhatnék? Ehhez születni kell, hogy kezelni tudd a helyzetet másképp semmit sem érsz az egésszel. Esküvőszervezőként sokszor végig kellett néznem, ahogy az emberek izgatottan mesélnek nekem a fényűző, méregdrága tanyasi esküvőjükről. S mikor a nap véget ér, én hazamegyek és rájövök, hogy számomra ez nem biztos, hogy valaha megvalósul.
Épp az irodámban járkáltam fel-alá, mikor megcsörrent a telefon.
- Itt Agatha Allen, miben segíthetek? - kérdeztem már szinte monoton hangon. Mikor elkezdtem a munkát még szívesen elfecsegtem az emberekkel és próbáltam úgy beszélni mintha cukormázas vattacukorpalotában lennénk, de a végén már erre is ráun az ember és inkább csak robotol és jegyzeteli az időpontokat.
- Ó bocsánat, a mobilodon kellett volna hívjalak. - nevetett a vonal túloldaláról az öcsém, Gino. Nem a vérszerinti testvérem. Ez meg is látszik azon, hogy 21 éves létére még mindig kedvenc elfoglaltsága a videójátékozás. Ellenben én már 16 évesen részmunkaidős állást vállaltam. Hol itt a rokonság?
- Mit akarsz? - kérdeztem idegesen, hiszen tudtam, hogy általában akkor hív, ha kell neki valamit vinni otthonra.
- Éhes vagyok, hoznál valami kaját ha végeztél? - kérdezte aranyosan, mire a szememet forgattam. Ha valaki nekem azt mondaná, hogy egy felnőtt férfi pénz nélkül ül otthon és várja, hogy a nővére vigyen haza neki ennivalót én szemberöhögném. A szomszédok is sokat panaszkodnak Gino-ra, hogy túl sokat ül otthon. Szegényt leírják mint az áfát.
Már épp válaszolni akartam, mikor valaki kopogtatott az ajtón. Így is ideges voltam testvéremre, így inkább köszönés nélkül lecsaptam a telefont.
- Gyere! - szóltam hangosan. Nem udvariaskodtam, hiszen, tudom, hogy most épp nincs időpontja senkinek, így egy ismerős lehet az talán.
Hírtelen kinyílt az ajtó és két ember lépett be rajta. Egy körülbelül velem egykorú nő és egy harmincas éveiben járó férfi. Kissé elgondolkoztam és a noteszemet keresve beszéltem.
- Jó napot Mr és Mrs....- keresgéltem az időpontok között, de nem találtam senkit, akit mostanra vártam volna.
- Nincs időpontunk, a bátyám ajánlotta önt, neki is maga rendezte az esküvőjét, jó barátok. - szakította félbe kutakodásomat a férfi.
- Ó. - néztem kellemetlenül. Igazából nem vagyok hozzászokva a váratlan vendégekhez.
- Ivan Hassan vagyok és ő itt a menyasszonyom, Clyde Dawn. - mutatta be magukat aztán kezet fogtunk.
- Most már emlékszem, ön Alfred Hassan. - csapott meg a kiábrándulás szele. Nem értem miből gondolta, hogy Alfred jó barátom, hiszen rühelltem a csávót. Mindig többet akart a kelleténél. Remélem ebben nem ütöttek egymásra - foglaljanak helyet. - mutattam a kanapéra, én pedig leültem a vele szemben elhelyezkedő székre.
- Szóval mikorra tervezik az esküvőt? - kérdeztem mosolyogva, hiszen jó benyomást kell keltenem, összebarátkozni velük, hogy mindnél többet megtudjak, így a végeredmény is személyre szabottabb lesz.
- Valamikor Augusztus végére, remélem az nincs túl hamar. - vigyorgott a menyasszony, mire nagyot nyeltem. Augusztus végéig körülbelül másfél hónap maradt. Hát ez elég gyors menet lesz.
- Esetleg egy kicsit később nem lenne jó? - kérdeztem kellemetlenül, hiszen már borzasztóan zavart, hogy Ivan folyton rajtam tartja a szemét. Őszintén bevallom, hogy nagyon sok férfi megtetszett már nekem a munkám során, de neki van valami borzasztóan dögös kisugárzása ami egyszerűen ellenállhatatlan. Nem tehetek róla, ilyen vagyok.